A hétvégén futóversenyen voltam, ahol rég nem látott emberekkel is találkoztam. Mivel váltófutás volt, így elég sok időnk volt beszélgetni amíg a többiek futottak. Megesik,hogy egészen keveset beszélünk valamiről, mégis gondolatébresztő az a pár mondat is.
Épp ezért nagyon szöget ütött a fejemben, mikor is a mostanában iszonyú divatos énidőről is beszéltünk. Na de mit is jelent ez pontosan?
"Az önmagunkra fordított idő, amikor bármit csinálhatunk, ami számunkra örömet jelent, feltölt vagy a személyes fejlődésünket szolgálja. Ilyenkor magadért teszel, nem a családodért, barátaidért és másokért. Illetve nagyon fontos, hogy ez idő alatt nem jelenik a munkavégzés se." Így határozza meg ezt a fogalmat a Magyar CoachSzemle oldal.
Mikor erről beszéltünk, felmerült az is, hogy igen ám, de mi van a környezeteddel? Mi van a családdal? Egyre másra történnek olyan dolgok a világban, kis hazánkban, mikor is kiderül, hogy gyakorlatilag idegenként élnek/éltek egymás mellett az emberek. Nem mindig olvasok híreket, sőt igyekszem kerülni a számomra szívszorító sztorikat. De van, hogy elkerülhetetlen, mert valamilyen formában érintettek vagyunk. Hányszor halljuk azt a bizonyos mondatot, hogy nem gondoltam volna róla.........olyan szépen éltek....nem gondoltam valaha, hogy tényleg megteszi.....nem gondoltam volna róla, hogy egyszer tényleg lelép. Nem gondolta volna róla senki, hogy kiirtja az egész családját. Felmerül ilyenkor a kérdés, ismerte őt valaki igazán? Tele volt vajon kérdéssekkel és fájdalommal, nem volt kivel megosztania? Miért nem? Senki se hallgatta meg? Senki nem vette észre hogy mennyire felemészti őt valami? Valahogy azzal, hogy felgyorsult a világ, és rengeteg inger éri az embereket napi szinten, kezd megszűnni az igazi kommunikáció is nem? Kevesen beszélnek a problémáikról. Nem is igazán biztos, hogy valóban kíváncsi valaki az őszinte és hosszú válaszára, mikor felteszi a kérdést, hogy vagy? Nem is igazán trendi szarul lenni. Vagyis nincs középút, én ezt érzem. Vagy sugározz nagyon, és legyél tökéletes. Vagy esetleg nagyon beteg, mert akkor lehet sajnálni. De a kettő közötti űrt valahogy elszippantotta valami mostanában. Nincs középszerű állapot. Ne legyél se frusztrált, se boldogtalan, de ha az vagy, tartsd meg magadnak, senki nem kíváncsi a szomorú sztorira, csak a happy endre. (de nem lehet mindenki Hepi Endre, na jó, ez jó szar volt...........)
És akkor felmerül újra a kérdés. Énidő. Jogos e az énidő? Van e valami pontos meghatározása ennek? Elég egy gyertyafényes habfürdő is este? Vagy mindenképp el kell menni messzire, és vissza se jönni jó sokáig? Ez az ami igazán nehéz....és nem lehet általánosítani. Nekünk saját magunknak kell meghúzni ezeket a határokat, és nekünk kell figyelni azokra akik körülvesznek minket. A családunkra, és a barátainkra. Amíg tudunk, és amíg megnyílnak nekünk. Feltölteni egymást, figyelve magunkra is, de rájuk is. Amíg megtehetjük, amíg velünk vannak.
